Közben, egyik alkalommal a jó barátom mostoha apja fölajánlotta, hogy kivisz minket a közeli reptérre, hogy kipróbálhassuk a vitorlázó repülést. Persze kaptunk az alkalmon, s ez volt életem első vitorlázó repülő élménye – kb 20 éves lehettem. Annyira nem volt jó, mert egy olyan kétülésesben próbálhattuk ki, amelyik annyira szűk volt, hogy a lábamat nem tudtam előre nyújtani az oldalkormány pedálokig. Persze maga a repülés az nagyon bejött, mondhatni hibátlan volt. Az oktató még azt is megengedte, hogy én rángassam a botot. Alig mertem hozzáérni… A barátom nem volt elragadtatva a dologtól, tériszonya volt. Nekem meg ott volt az ejtőernyőzés, nem engedhettem meg magamnak mindkét betegséget.

 

Az ejtőernyősök is kezdtek befogadni, már nem számítottam kívül állónak. Természetesen ott is voltak nagymenők, akik többet ugrottak egy nap, mint én egy hónapban, de egymás között egész emberien viselkedtek.

 

Így aztán az egyetemi évek ugrálással teltek, majd jött a sereg, ahol semmi nem történt. Leszerelés után ugrottam még egy párat, de ahogy elkezdtem dolgozni, elkerültem Pestről, beszűkültek a lehetőségek. Később, mikor megismertem a feleségemet teljesen „elment a kedvem” az ugrálástól…:)